Non-consensual consent

A consensual non-consent oké, rendben van, de mi a helyzet a non-consensual consenttel (a kifejezést most találtam ki, amikor a a c.n.c.-ről olvastam). Amikor van beleegyezés, de csak látszólagos, mert valójában kimanipulált, kierőszakolt. Amikor elhangzik a beleegyezés, vagy tiltakozás hiányában megvalósul az esemény, de azt az egyik fél valójában nem akarja. Csak nem tud nemet mondani. Mert esetleg fél a következményektől, amiket jól ismer, aktív vagy passzív erőszak, érzelmi zsarolás, megalázás. Nem játékból, hanem húsba vágóan bántóan. Vagy fél, hogy pl elveszíti az állását, vagy a másik fél szeretetét. Esetleg addig rombolták szisztematikusan az erejét és a személyiségét, hogy már képtelen kiállni magáért. Azt sem tudja miért kellene kiállnia, hisz nem látja reálisan a valóságot és benne magát, a határait. Mert az elkövető csúnyán visszaélt a hatalmával.

Felelősségre vonható-e ezért az erőszaktevő? Mert mondjuk ki, a kimanipulált beleegyezés nem valós. Beleegyezés hiányában pedig ami történik erőszak. És attól, hogy látszólagos beleegyezéssel történt, az erőszak következményei még ugyanazok hosszú távon, mint az egyértelmű, tiltakozással kísértnek, erről nagyon fontos beszélni. Még fontosabb felismerni. Hisz pontosan amiatt nagyon nehéz a felelősséget megállapítani, mert sokszor az elszenvedő fél sem tudja éppen akkor abban a pillanatban, hogy ami történik, az erőszak. A beleegyezéssel kapcsolatban viszont nagy igazság, hogy az akkor valós, ha utólag is, bármennyi idő távlatából azt gondolja mindkét fél, hogy az valós beleegyezés volt, a történteket akkor és ott ő valóban akarta. Ez nem is lehet kérdés. Természetesen nem arra gondolok, amikor akkor és ott akartam valamit de később megbántam (pl csináltattam fiatal koromban egy tetoválást, ami már nem tetszik, vagy lefeküdtem a főnökömmel de már látom, hogy nem volt jó ötlet), hanem amikor visszagondolva tudom, hogy ami történt valójában nem akartam, csak képtelen voltam ezt kimondani. Hogy lehet ezt elkülöníteni, és egyáltalán, hogy bizonyítható ez az egész? Hol válik külön a belső - tehát a személyiségemből fakadó, az elkövetőtől független -, és a külső ok, a kényszerítés, amiért képtelen voltam nemet mondani. Mert a kérdés itt a felelősségre vonhatósággal kapcsolatban van. Hiszen a beleegyezés elhangzott, a ráutaló magatartás megtörtént, ellenállás nem volt.

Viszont akármennyire is fontos felelősségre vonás, azt sem akarhatja senki, hogy bemondás, utólagos érzések alapján ítéljenek meg/el valakit. De ebben a helyzetben a bizonyíthatóság szinte lehetetlen. Ez viszont elég rossz hír az áldozatoknak. Mert a cancel culture mindenkinek eszébe jut, de a másik oldal, a sok meg nem hallgatott, hiteltelenített áldozat nagyon keveseknek. És vajon melyik könnyebb, rágalmat kiáltani, a másik ember személyét aláásni (bosszúálló, pénzéhes, hírnévre vágyik stb. klasszikus ilyenkor megjelenő vádak), szavahihetőségét megkérdőjelezni, hitelteleníteni, vagy bebizonyítani azt, ha valóban visszaélést történt? Vajon hányan hallgatják el a traumáikat ettől való félelmükben? Mit éreznétek, ha a húgotok, lányotok mesélne el egy ilyen traumát?

(Azért azt jelezném, hogy a válaszokat nem tudom, a téma felvetésével inkább csak annak komplexitását akartam szemléltetni, és hogy milyen nehéz, vagyis inkább lehetetlen kívülállóként megítélni egy ilyen bonyolult helyzetet. Emiatt több alázatra lenne szükség mindenki részéről).