Lélekelmélet

Ó, bassza meg. Többek közt ezeket a gondolatokat akartam elkerülni. De ha már nem megy, akkor kezdeni kell vele valamit.

Szóval az van, hogy holnap házasodom. És nem tudom nem keresni magamban azt a nagy élménycsomagot, amit ezzel remél az ember. És nem tud nem hiányozni, hogy nincs meg.

Persze, egyik lelkvérem azt mondta egyszer, hogy megházasodni pont olyan, mint betölteni a 18. szülinapot. Mi változik, mi lesz más, mint annakelőtte két héttel? Semmi.
De ez így nem igaz. Emlékszem, amint betöltöttem a 18-at, a személyimmel és öles léptekkel mentem a pulthoz, kihúztam magamat, mint két szem krumpli egy zsákban, hogy akkor most kérnék két korsó sört. Nem mintha két-három éve már nem ott ittunk volna a komlószörpöt, de mégis megvolt bennem az illegalitásból kivonulók büszkesége. Szóval végül is mégiscsak életünk egyik nagy eseménye a házasság, kéne valami érzésnek lennie, nem?

Aztán persze eszembe jut, hogy talán használt volna az egésznek, ha nem két hete gőzerővel dolgozom azon, hogy érzelmileg távol tartsam magamtól ezt a napot, hogy tudjuk várni az "igazi", "nagy" esküvőt, hogy ez ne legyen csalódás... Szóval két hete akarom jelentőségteleníteni ezt a napot, most meg csodálkozom, hogy sikerül? Na ne már...

Aztán valahogy ezzel a magyarázattal sem békülök meg, érzem, kilóg a valóság lólába az értelmezés alól.

Beugrik, hogy éppúgy fogok melléd feküdni ez után is, mint ez előtt. Ugyanúgy folytatódnak a napjaink. Ha jobban belegondolok, általában a csodálatos események váltanak ki az emberből a csodálkozást. És mivel a csoda kezelésére nincs mintája az embernek (hiszen a csoda épp a természetesről való eltérés), ezért az meghozza az erősebb érzelmeket is. Eszembe jut Kundera egyik regénye, ahol egy párkapcsolatban az egyik fél azon morfondírozott, mennyire szükségszerű a kapcsolatuk. Mivel mennyi véletlen egybejátszásának kellett fennállnia, hogy ők összejöhessenek. És ilyen kicsi esély nem létezik, tehát szerelmük biztosan sorsszerű. A másik is látta ezeket a véletleneket, éppen ezért nem talált benne semmi sosrszerűséget, és ebbe beleémelyedett a gyomra.

Én meg nem tudok rácsodálkozni, hogy a feleségem leszel. Olyan természetes, szinte szükségszerű, mintha másként nem is lehetne. Mintha erre a pillanatra mutatna a teljes fejlődéstörténetem. Számomra nem a holnapi tettmondattól válasz a feleségemmé, nem abban a pillanatban döntöm el, hogy igen, Téged akarlak, ez már rég eldőlt bennem. Hogy a feleségem leszel: evidencia. Az evidencián meg nem csodálkozunk.

Azt hiszem, mégis le kell bontanom az evidencia illúzióját, hogy mélyebben meg tudjam élni: a feleségem leszel.

https://www.youtube.com/watch?v=cMaGCGu_FBY&t=399s
(06:39-től, ha nem onnan indulna...)