Könnycsepp

16 éves lehettem. Mentem a suliból hazafele, a villamos ablakának hajtottam fejemet. Nem bírtam tovább, a szememet, torkomat feszítő könnycseppek kitörtek és én némán, magamba merülve sírtam. A nagy napszemüveg és fejhallgató, ahogy még ma is, megvédtek a kíváncsi-kutakodó tekintetek elől.
Hogy mi volt a bajom, már nem emlékszem, nyilván magányos voltam. (És alighanem depressziós is, családi örökség, régi ismerősöm a betegség.) Ami biztos, mert az érzésre emlékszem: nem akartam a világ része lenni ám közben rettentően vágytam arra, hogy a világ része legyek.
Gondolataimból kizökkentett egy hirtelen lökés a térdemen. A velem szemben ülő srác felállt es mozdulata közben véletlenül hozzámért. Kedvesen bocsánatot kért. Majd mikor leszállt felkopogott a fejem mellett a villamos ablakán. Mosolygott szélesen, kacsintott es valami biztató jelet mutatott, hogy minden rendben lesz.
Nem tudom, miért emlékszem erre a jelenetre annyira élesen, talán mert annyira megvan az érzés, ami akkor eltöltött, talán mert annyiszor átéltem azóta.
Húsz év telt el azóta. Sok mindent átéltem, voltam boldog is és persze végtelenül boldogtalan. Mi változott, mit tanultam? Megtanultam, hogy kell együtt élni a gyakran rámtörő búskomor hangulatokkal, depresszióval, megtanultam, hogy ezek hamarabb elmúlnak és csökken a létem képzelt jelentősége (hiszen nem vagyok semmi különleges), ha ilyenkor másoknak segítek, más boldogságával foglalkozom. (És a karmámnak is használ.) Megtanultam, hogy be kell tudni engedni időnként valakit a magányomba, a lelkembe. Egy személy, egy csodálatos lány bejutott, mert nem betörni akarta, hanem finoman megállt a kapum előtt, még csak nem is kopogott, szerényen köhécselve jelezte, ott van, beljebb jönne, ha szeretném. Zűrzavaros időszak volt az az életemben, ő ott állt csendben, kabátban, majd résnyire nyitottam előtte az ajtót, ő belépett, körbepillantott és megijedt. Igaza volt.
Nyolc év múlva lett az enyém ez a lány, akkor már kopogott, mondta, itt van, nem fél, kész mindenre. Kisebb hezitálás után, kilestem a kukucskálón, ő az-e, majd először csak a biztonsági láncot nem levéve, kinyitottam neki az ajtót. Boldog mosolyát, szép lelkét meglátván, kinyitottam neki az ajtót és belépett oda, ahol azelőtt más nem járt. Elfogadott mindent örömmel, amit kapott. Sokszor előfordult, hogy csodálkozva forgatta, amit a kezébe adtam, de nagyon nyitott és elfogadó volt. Én is hasonló, gyermeki örömmel fedeztem fel az ő lelkét. Hat évig éltünk boldogságban. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról ezt- hogy a színtiszta, vakító fehér boldogság részese lehetett.
Mi köze ennek a BDSM-hez?
Véleményem szerint, ha valami, akkor a BDSM az, ami nemcsak, ahogy mondani szokták (és egyet is értek vele) az intelligencia játéka, de a lelkeké is. Ennél nagyobb közelség nem létezhet. Domináns vagyok, mindig az voltam. Erőm az érzékenységemben és az őszinteségemben rejlik.
Két éve élem meg tudatosan a dominanciám és szadizmusom. Tapasztalatlannak érzem még magam, tudom, az út elején járok, annak ellenére, hogy sok mindent megéltem. Szerencsés vagyok, ebben a tekintetben, nem kaptam visszautasítást soha, nem értek rossz élmények, az itteni közösség (nekem fontos része) befogadott, elfogadott, néhányan kedvelnek, és én is kedvelek és tisztelek itt sok embert. Pár hónapja jutottam el oda, hogy szintet lépjek. (Ennek talán köze van ahhoz is, hogy 2,5 év után az előző kapcsolatommal kapcsolatos gyászmunkát elvégezve, készen állok már lélekben másra, többre, mint eddig BDSM-ben.) Az itteni barátaim nagy része már sok éve van ebben a csodálatos BDSM-világban, és szinte mindegyikük kapcsolatban, érzelmekkel éli meg ezt.
Kész vagyok erre én is. Hónapok óta reménykedek, sőt, tulajdonképpen regisztrációm óta, hogy van valaki, aki hasonlót keres, a BDSM ilyen típusú megélését, és intellektuálisan, lelkileg is megértjük egymást. Barátaimat elnézve, olyan mélységű lehet ez a kapcsolat, amilyenre mindig vágytam.
Reményeim hiábavalónak tűntek, pár héttel ezelőttig. Nem is akartam elhinni, hogy létezik, létezhet ilyen személy, aki ennyire nekem való, és ő is hitetlenkedett a létezésemmel kapcsolatban. Érzem, ha beengedném őt a kapun belülre, nem zúzna össze semmit, finoman fogná meg, amit a kezébe adok. Érzem, boldogan lépnék be az ő kapuján és ott mindenre nyitottan néznék szét.
Ám ő nem tudja (nem meri) megadni, amire mindketten vágyunk. Elfogadom a döntését. Tanulok belőle, életem első visszautasításából.
Nem várok senkire most, nem akarok semmit, senkit.
Fejemet a busz ablakának hajtom, egy könnycsepp csendben lecsorog a napszemüvegem alól. Nem veszi észre senki.
https://www.youtube.com/watch?v=YNCArPzIbBQ
(Nick Cave- Are you the one that I’ve been waiting for)

((Blogbejegyzésem, mint mindegyik eddig, szabadon kommentelhető. Kommentet nem törlök, mindenki a saját felelősségére kommentel, szavai róla árulkodnak, nem rólam. Blogot sem törlök, mert én is vállalom a szavaim.))