A lejtőn le

Pár hete, de talán több hónapja is már, hogy érlelődik bennem ez a gondolat, illetve ez az iromány...

Mi történt veled Pixie?

Vagy inkább... Mi történt velem? Én változtam volna ennyit, pár hónap leforgása alatt, vagy ténylegesen itt esett ekkorát a színvonal? Nem. Ez nem egy rinya blog lesz. És nem, búcsúzni sem fogok.

Tulajdonképpen régen sem volt itt több, az arra érdemes domináns tagtárs. És azért sem panaszkodom, mert végül nem itt talált rám a szenvedély. Megtaláltam, amit kerestem, csak épp máshol.

Viszont „régen”, amikor beléptem ide, olyan vitákba keveredtem a blogfalon, hogy aztán még napokig hatással voltak rám az olvasottak. Manapság nem hogy viták nincsenek (és nem veszekedésre célzok, hanem érdemi, intelligens vitákra), de valamire való, olvasmányos blogok sem íródnak már. Nem, kedves tagtársak, nem a Ti blogjaitok a sz.rok, csak hiányolom azokat, amik régen feltüzeltek annyira, hogy heves szócsatákba keveredjünk, és mindenki szentül meggyőződött igazát hangoztassa. Maradtak az egyértelmű, nincs vele semmi baj, de „mondjmárvalamiújat” bejegyzések.

Pár napja felkavarta valami r.bancozós írás a falat, de ez is csak azt bizonyította számomra, hogy haldoklik a Pixie... Ugyanis srácok, annyira nívótlan volt a bejegyzés, hogy ezt régen senki végig sem olvasta volna – ahogyan én sem tettem, feladtam az első bekezdés után - , nem hogy ekkora felháborodást keltett volna. De aki mégis végigküzdötte magát, az ezek szerint ennyire vágyta már, hogy történjék itt végre valami.

Nincs igazam? Csak én érzem így? Lehetséges. Bár nem érzem, hogy eltört volna bennem bármi is. Csalódás sem ért itt soha még. Egyszerűen csak nem találok már az oldalon semmi... „újat”. És azért sajnálom ezt nagyon, mert imádtam azt a pezsgést, ami korábban itt mindig fogadott.

Nem, nem törlöm magam. Még remélek. Hátha.