Túlmisztifikáljuk?

Visszatértem életem legjobb szeretőjéhez. Olyan Vele az ágyban, mintha mi egyetlen egy okból jöttünk volna a világra: azért, hogy egymással szeretkezzünk. Hirtelen megszűnik körülöttünk minden, és a testünk ritmusa tökéletesen koreografálja a „szerelmünk” táncát. Pedig nem is vagyunk szerelmesek... vagy mégis?

Szóval Ő nem Dom. Tud a „perverziómról”, és azt is tudja, hogy ennek ellenére Vele a legjobb. Egyszer, még régebben, feltette a kérdést, hogy akkor most mégis hogyan? Ő nem Dom, nem hiányzik nekem ebből az egészből valami?

Tegnap, mikor felbukkant a feje a combjaim közül, és a levegőben körözve a mutatóujjával intett, hogy hátulról akarja belém mártani, megvilágosodtam: A f.szt nem Dom. Olyan domináns a pasas, mint állat, csak Ő nem aggat erre külön jelzőt, Neki ez teljesen természetes.

A szadista valóban nincs meg benne (nem mintha én annyira mazo jellem volnék), de ízig - vérig irányító. Ráadásul annyira finoman és játékosan csinálja, hogy alig veszem észre – így szépen elszunnyad bennem a kis bratty és még csak eszembe sem jut ellenkezni.

Elgondolkoztam ezen... Talán túlmisztifikáljuk ezt az egészet. Vele ez az egész nem egy játék, hanem ösztönös és magától értetődő. De itt ugye a legtöbben csak „játszunk”, „szeánszolunk”... Érdekes dolog ez, és még nem is tisztáztam magamban teljesen a kérdést, de azt hiszem alapjaiban rengeti meg az eddigi elképzeléseimet a BDSM-ről.