Kamera által homályosan

Néha az kell ahhoz, hogy az ember tisztába kerüljön azzal, ki is ő, hogy lencsevégre kapják. Furcsa dolog ez. Kívülről, más szemén keresztül tekinteni önmagamra. Tényleg, az ott, az vagyok én? Tényleg ennyire más vagyok, mint a fejemben élő kép?
Rendkívül meglepő volt tapasztalnom, hogy milyen mélyen beégett a tudatalattimba annak a lánynak a testképe, aki tizen-huszonévesen voltam. Aztán jött néhány fogműtét, mindegyik után egy-egy szájzár, és varázslatos módon fogyásnak indultam. Utána már csak meg kellett tartanom az elért súlyvesztést. És voilà, valamiképp ez is sikerült. Erősödtem, izmosodtam, a táncnak hála fejlődött a test tudatom, változtam, változott a ruhatáram, merészebben kezdtem öltözködni. Meztelenül mégis ugyanannak a lánynak láttam magam, mint évekkel ezelőtt. Mostanáig.
Jó, hát mellesleg is megfogyatkoztam, szó se róla, azzal nem lehet csodát tenni, viszont vagy a fények voltak nagyon jók, a fényképezőgép valami csodamasina, a fotós egy mágus, vagy valóban ez vagyok én. Aki visszaköszönt rám a képeken, az egy filigrán, csinos, arányos csaj volt. A párduc összeért a lánnyal.
Tényleg egy fotózás és több száz kép szükséges ahhoz, hogy az embert meggyőzze arról, hogy megváltozott? Miért nem látjuk ezt, amikor belenézünk a tükörbe? Miért csal meg minket a saját szemünk? Miért nem hiszünk a másik szemében tükröződő elismerésnek? Miért, miért, miért...?

Köszönöm az élményt és a felismeréshez segítést!


____________________________
Remélem,megbocsátja nekem Philip K. Dick, hogy kölcsönvettem remekbe szabott regénye címét.