(Nem) Mozdulni

Egyszerre vágyom Régire és Újra, Kapcsolódásra és azok Elutasítására. Fájni és örülni, csak mozdulni, mozdulni,

de valami súly a lelkemben megsúgta,
hogy addig senki nem megy sehová,
addig a világ odakint furcsa lesz és üres, vagy túl gyors,
idegen lesz a közeli és hazug a szeretés,

amíg ki nem ülöm,
ki nem fájom magamból a csendemet.
A teljeset, egyben. A vágyat és a fájdalmas nem-vágyat,
hogy feküdni lenne kedvem, nyújtózni, Egyedül, csak a tagjaimnak, az ízületeknek örülve, ahogy a hátam egyenes és tartja az ágyam,
a saját takarómnak, alábújva.
És ahogy mennék, rohannék, sminket tennék, vadul szaladgálnék a szabad nagyvilágban, és várom, hogy vigyenek el,
vagy vigyek el én valakit,
húznék ólmos hintókat meseország felé,
üljön benne csak valaki,
bárki, akiről el tudom hinni, hogy érte megéri,

de most nem mehetek. Üres repülőjegy van a mailjeim közt,
nem menni. Az ólomsúlynak van igaza.
Nem könnyű nem menni akkor, amikor ha idebent vagy, szakít a csend, nyugtat is közben,
ahogy átdübörög rajtad önmagad,
ahogy álmodban a napjaid és az életed,
ahogy egy aha élményben az éned,

nem megyek tehát kint,
megyek idebent.
nagy baj nem lesz belőle,

csak hát tudjuk, hogy ez nem kellemes...