Az örök második

Ma van a napja a negyedéves kiborulásnak.

Időről időre kell ilyen, mert csak innen lehet felemelkedni, azt hiszem. Nem, nem fogtam padlót, nem zuhantam össze, csak most lett minden sok, és egy kiadós reggeli zokogással igyekszem ezt kiadni magamból.

És, hogy mi vezetett ide? Hát a felismerés, hogy örök második vagyok. Kibaszott szar érzés ám! Talán két esetben voltam első. Amikor megszülettem, és amikor elvettem valaki szüzességét. Minden más esetben valaki vagy valami elém furakodott. Egy szülő, egy barát, egy élettárs, egy házastárs, egy ex, a munka, egy esemény vagy egy illúzió, amibe kapaszkodni lehet. Mindig van egy nálam jobb, fontosabb. Mindig. Ha egy ideig úgy is tűnik, hogy most nem, a történelem akkor is mindig megismétli önmagát.

Lehet azzal jönni, hogy bevonzom, persze. Csakhogy én egy szituba sem úgy megyek bele, hogy ezt akarom. Mégis ki az a hülye, aki ezt akarja? Baromság. És most nem kimondottam párkapcsolatról beszélek, bár erről is regényt tudnék írni. Valahogy mindig én leszek az, aki hátrébb sorolódik.

Egy óra múlva dolgoznom kell. Millió dolgot kéne csinálnom, de nem tudom. Egyedül nem megy. És senki nincs, aki megfogja a kezem, és azt mondja, hogy gyere, segítek, csináljuk együtt, és akkor menni fog...

Ui.: aki ismer, az tudja, hogy 10 perc múlva felállok, falhoz baszok mindent, ami a kezem ügyébe kerül, aztán megoldok megint mindent egyedül. Mert képes vagyok rá, ha beledöglök is. Csak annyira jó lenne, ha nem kéne...