Szabotázs

Jó lenne egyszer hátradőlni! Kitárt karokkal nem hátranézni, hogy hova esem...csak dőlni, nem félni. Csak feküdni kényelmesen, csukott szemmel, nyitott mellkassal, karokkal és nyílt kézfejekkel. Minden ujjam lengén, szabadon, a tenyér az ég felé fordulva. A szám enyhén nyitva, mintha szólni akarnék, de nem kell semmit mondanom.

Kezdődik a nap. Felcsatolom a vérteket. Szorosra fognak, keményen! Préselik össze a testem. Izmaim feszülnek. Kesztyűket húzok, acélkesztyűket. Az ujjbegyeim érzéketlenek lettek... Felhúzom a sarkantyús csizmákat. Felteszem a csillogó sisakom. A lőfegyvereket megtöltöm, kibiztosítom. A kardomat fenem, a pajzsot kitartom az arcom elé. Szemem éber. Alig pislog. Fókuszál. Nyakam izmai düllednek, fogaim csikorognak, szám görcsösen összeszorítom. Lábaimat keresztbe fonom. Belefeszülök a trónszékbe.

Az ég tiszta, zaj nincs, csak a madarak csivitelnek.
De bármikor jöhet a vihar! Barhol megbújhatnak az ellenséges hadak! A nyugalom félelmetes! Gyanús! Tudom jól, mi következik, ha túl nagy a nyugalom és a csend! Harcok edzettek, abban jó vagyok... A nyugalom olyan ismeretlen, hiányérzetem támad tőle...lesem, honnan ugrik elő az ellenség... Ha valaki közel merészkedik, leszúrom, lelövöm...a pajzsom az arcom elé rántom. Nem szoktam hozzá, hogy boldog legyek. Félelmetes, ismeretlen érzes. Röpke, gyarló és múlandó mámor! A vihar és pusztulás biztos előjele. Nem léphetsz felém, mert messziről le foglak lőni. Ha mégis közel kerülnél hozzám, leszúrlak a kardommal! A vérteken át nem érhetsz el.., de ha mégis megmarkolnál, levágom a saját testrészemet!
Önnönmagam szabotálom minden esélyemet a boldogságra!