Bullshit

Blogomban megjelent egy írás "Szeptember" néven. Többen reagáltatok rá, amit köszönök szépen. El is indult egy-két beszélgetés, ismerkedés.
Rossz szokásom a kíméletlen őszinteség. Erre neveltek, így szocializálódtam, ezen dolgok alapján élem életem, dolgozom.
Emiatt nem igazán vagyok híve a semmitmondó levelezgetésnek. Elég régóta vagyok fenn az oldalon, és mint a többségünk, én is viszonylag hamar lekapom az ilyen levélváltások mögöttes tartalmát.
A Hölgy, aki rám írt, ismerkedést kezdeményez, két mondatos leveleket küld az én részletes bemutatkozó levelem után. Talán számára is kezd a helyzet kínossá válni... Hírtelen a beteg kolleganője helyettesítése annyi energiát vesz ki belőle, hogy sajnos rám már nem marad ideje.
Tudok olvasni a sorok között... várok, majd udvariasan megkérdezem, engedjük-e el azt az ismerkedésnek sem nevezhető levélváltást... Rövid válasz érkezik... "engedjük el" Becsülöm benne, hogy mindezek után meg merte tenni ezt a "hatalmas" lépést. Elköszönök Töle... nem hagy nyugodni, ezért megkérdezem: Ha nem teszem fel a nagy kérdést, meddig levelezgettünk volna a semmiről? És természetesen mielőbbi jobbulást kívánok a kolleganőjének...ez talán kicsit gonosz volt tőlem, de nem bírtam kihagyni.
Rosszat tettem... jön a kioktatás... és az ezzel együtt járó automatikus letiltás...
Nem az elutasítás a gond...ebben szerintem mindenkinek van-volt-lesz része. Én sem lehetek senkinek szimpatikus...ezzel a megáltalkodott természetemmel nem is könnyű. :-)
A munkámban, az üzleti életben és a magánéletben is gyakran találkozom-találkoztam ezzel az attitüddel. Ültetjük a dolgot, lapítunk, tegye meg a másik fél a számunkra kellemetlen lépést. Ha a partner vérmérsékletétől függöen esetleg nem nekünk megfelelően reagál, még mindíg felháborodhatunk... megmondjuk neki a tutit, a válaszadásra esélyt sem adunk..