Spekrtum

Úgy szeretnék egyszer cserbenhagyásos gázolás áldozata lenni.
Sötét, kivilágítatlan országúton ballagnék haza a Tescóból, kezemben a zacskó zsömlékkel, két liter tejjel, meg egy doboz tejföllel. Így lökne árokba egy skodás. Órákat feküdnék törött bordákkal, a véremben és tejben ázva, míg talán észrevesz valaki. De észrevesznek-e, és ha igen, időben? Vagy már nem marad bennem egy csöpp vér sem addigra? Megtudni, milyen érzés egy sötét árokparton tehetetlenül, sebesülten várni a csodára.

Úgy szeretnék egyszer autóval véletlenül elsodorni és cserbenhagyni valakit. Nem is. Szeretném csak hinni, hogy elsodortam valakit. Érezni a kétségbeesést. Amikor egy felfoghatatlan döntés hatására a tompa puffanás után (ami mondjuk csak a gyalogos oldaltáskája) a fék helyett a gázt nyomom tövig. Milyen lehet a visszamenni-menekülni eldöntésével küzdeni? Megérteni, tettenérni, hogy miként kerülhet elő ez a kérdés. Milyen gondolatok futkoshatnak ezerrel ilyenkor? Hogy lehet a téves döntést korrigálni és mégis visszamenni? Vagy hagyni meggyőzni saját magamat, hogy jó lesz ez így. Aggódva vizsgálni tizedszerre is az autót, hogy tényleg nincs semmi nyom. Az önvád, a félelem, a kétségbeesés. Végigszenvedni az első álmatlan éjszakát.

De legjobb lenne, ha egyszer fénysorompó is lehetnék. Vasúti átjárót biztosító jelzőberendezés.

Már csak e három hiányzik. Ezeket átélve elmondhatnám, hogy a közlekedés teljes spekrumát megtapasztaltam.