Tiszteld Önmagad

Az a jópár év, amit a pixin töltöttem rengeteg beszélgetésre adott alkalmat Hölgyekkel. És sokukkal most is beszélek, köztük olyanokkal is, akik valaha visszautasítottak, leginkább a -gámiákról való gyökeresen eltérő véleményünk miatt. Sajnáltam nyilván, mert bizony ezek minden szempontból kimagasló nők, de hát senkit nem szabad olyan dologról győzködni, erőszakkal, amiben zsigerből nem akar részt venni, ez senkinek sem lesz jó. A jó viszony megmaradt mégis, találtunk egymásban elég értéket ahhoz ezen túl is, hogy néha szót váltsunk még évek távlatából is.

Nos, egyikük-masikuk az elmúlt időszakban hosszabb kihagyás után visszatért kis közösségünkbe és megdöbbenéssel tapasztalta, hogy némelyik "dom" miféle végletes sértettséggel reagált arra, hogy el lett utasítva. Én ezeken mindig jókat mulatok, de Őket volt, hogy meg is viselték azok a szidalmak és átkozódások, amik az udvarias kosarazást követték. Félreértés ne essék, senkiről semmi konkrétumot nem mondtak, fogalmam sincs kik ezek az emberek, elsősorban azért, mert nem is érdekel.

De ez nekem mégis olyan fura, pusztán a gondolatmenet megértése. Miért érintheti az embert egy elutasítás ilyen mélyen. Még azt értem, hogy valami beteljesült szerelem, közös háztartás felbomlása, vagy valami hasonló katasztrófa után az ember kibukik és mond olyanokat, amiket később maga is megbán. De egy partnerkeresőn való arctalan ismerkedés után nekiállni a hempergős tombolásnak, ez annyira méltatlan. De Uraim...

Miért érint valakit ilyen mélyen egy elutasítás, hogy így reagál? Szerény véleményem szerint a férfiatlan tulajdonságok rangsorában azután, hogy valakinek puncija van, rögtön a második helyen a hiszti áll. Nyilván vannak olyan megrázkódtatások, amik kiváltanak akár egészséges és természetes férfihisztit is, de ez már csak ne az legyen, hogy egy nick közölte az én nickemmel, hogy bocsi, de nem... Vagy már komplett egzisztenciát építettünk a másikra fejben, kutyával, házzal és persze jó kis dungeon-nal odabent? Hogy fog másokon uralkodni, aki magán nem tud? Hogyan győz meg erről másokat?

Veszteni tudni kell. Nem tartom magam vesztes alkatnak, de a Sors rám is mért már olyan csapásokat (mint mindenki másra is), hogy volt okom kiborulni, sőt, egy idő után meg is kellett tanulnom néha jó képet vágni ezekhez. És ezek néha tényleg nagy dolgok voltak, nem mérhetőek ahhoz, hogy valaki azt mondja egy nick mögül: bocs nem. A netes partnerkeresés amilyen komolyra tud fordulni, olyan súlytalan is tud lenni a kezdetekben szerencsére. Pont ezért lehet azt mondani (főleg a pikírt, undok válaszok esetén, vagy ha még az sincs), hogy na, kis szívem, te aztán tényleg nem tudod miből maradsz ki. Nem erőszak a disznótor, mindenki keressen szépen egy másikat, nem én járok rosszul, hanem te, én ugyanis találok. Ehhez pedig az embernek meg kell tudni tanulni önmagát is tisztelni, már ha van miért. Anélkül, hogy önmagadat tisztelnéd, mások sem fognak. Neeeem, nem a nárcizmus, az alaptalan önimádat, hanem a visszaigazolásokon alapuló reális számvetés az, amit el is végeztél nap mint nap. Beleértve azokat a tulajdonságokat, ami miatt éppenséggel nem tudod tisztelni önmagad. Nekem is van ilyen, nem is egy, minek tagadjam, nincs vegytiszta fehér és fekete a palettán túl. De kell, hogy legyen olyan is, amitől az ember büszke lehet, amitől az, ami. Hát ezért írtam neked levelet, mert tudom ki vagyok és mit érek. Ha ez nem kell, az nem az én bajom. Esélyt sem kaptam bizonyítani, akkor minek a görcs. Volt olyan, van olyan és lesz is olyan akit ez érdekelni fog. Tudom.

Vagy nem volt? Nem is lesz? És ezt tudod is? Vagy nem is tudod... Ajj, szegény, akkor tényleg indokolt a hiszti... Csak más meg ne hallja.