A félelemről....

Ez a blog a félelemről fog szólni. Miért félünk szeretni? Miért utasítunk el olyan dolgokat, embereket, akikre vágyunk? Hogy miért hátrálunk ki néha könnyekkel? Miért törjük össze a saját szívünk?

Félünk mindentől, mióta lemásztunk a fáról, vagy megteremtett bennünket egy felsőbb hatalom.- Kinek-kinek hite szerint.- Miért van ez?

Sérülékenyek vagyunk fizikailag és lelkileg is. Nincs karmunk, hegyes fogunk, se páncélunk vagy tüskénk. Csupaszok vagyunk és gyengék. Ezért is vonzódunk, teremtünk magunknak valami nálunk hatalmasabbat. Isteneket, bálványokat, urakat. Imádjuk őket, térden állva imádkozunk előttük, hogy megadják nekünk a legnagyobb szükségletünket, a biztonság érzését.

Alap félelmünk az ismeretlentől való félelem. A sötéttől, a bizonytalantól. Minden új dolog bizonytalan. Bele megyünk egy új ismerkedésbe és félünk magunkat megmutatni, kiadni. A veszteségtől való félelem legyőzi a nyereség utáni vágyat. Remegünk önmagunkban és közben arra vágyunk, hogy valaki meg akarjon bennünket igazából ismerni, a pucér lelkünket. Vetkőzni viszont nem hagy bennünket a félelem. Vágyunk rá, hogy valaki erőszakolja meg a félelmünket, tépje le a lelkünk rongyait, de ha hozzánk közelít, meg akar érinteni elszaladunk önmagunk sötét barlangjának látszólagos menedékébe. Remegve nézünk kifelé és nem tudjuk mit tegyünk.

Bátorság kell, hisz gyáva népnek nincs hazája. Felvállalni a sérülés veszélyét és ha kell elviselni a sérüléseket boldogan, mert a tiszta vágyaink után mentünk. Kimenni napozni és nem bánni, hogy két óra múlva akár eső is eshet. Boldogan fogadni a napot és az esőt is. Melegségre vágyunk, de félünk a tűztől? Nincs ezzel semmi gond, de néha parázson járni is szabad. Aki pedig főnixként szeretne szárnyalni, annak félelmei ellenére a tűzbe is be kell lépnie az újjászületésért.

„A legnagyobb kincset mindig az a barlang rejti, ahová a legjobban félsz belépni…”