Egy tekintetnyi gyógyitás..

Kórházban vagyok. Csepeg az infúzió. Unatkozom. Jön a diétás nővér és beszélgetni akar. Ráérek. Pár mondat után rátér a lényegre. Hallja a többiektől mi a szakterületem, mit tanitok, kérdezhetne e pár dolgot?
Beszélgetünk. Mesél és mesél. Meséli mit nem ért, hogy vajon miért ilyen az élet, hogy miért nincs normális férfi. Mesél és mesél.

TÉRDRE! Mondtam neki hallkan de határozottan. Engedelmeskedett szó nélkül. Elvörösödött, zihálva vette a levegőt, közben mosolygott és csillogott a szeme.

Látod ez a gond, nem veled van a probléma, csak nem kapsz olyan energiát, amire szükséged lenne. Nem vagy a helyeden, az élet egész terhe a válladon. Mindenki elvárja hogy dönts, hogy válassz, hogy tervezz, hogy felelősséget vállalj. Nagy nagy súlyok. És csak rakják rád és rakod magadra. Így telik az életed.

Nem kapsz megfelelő energiát, így adni sem tudsz. Ha egy patak nem folyik, beposhad. Látod, most kaptál egy picike kis energiát. Egy parancsot. És adtál egy energiát. Az engedelmességet. Jó most? IGEN URAM!- válaszolta a szemembe nézve önkéntelenül, majd rögtön le is sütötte a szemét. 😉

Lenyújtottam a kezem, felsegitettem és a kezét megpusziltam. KÖSZÖNÖM- mondtam és ő boldogan kiment a szobából. Kaptam és adtam egy gyógyító pillanatot...

"Majd én verem a lelket beléd
Magára senki se maradhat
Adom a végtelen erőm felét
Időt a gyógyító szavaknak"