Ledominálós reakcióblog ;)

Kamaszkoron hajnalán, ifjú rézérc koromban szembesültem először azzal a hatóerővel, amelyet hétköznapi dominanciának nevezhetünk. A kiforratlan lélekrészek hánykolódásai közt ezt is kellett valahogy fogadnom, és emlékszem, jóval többet problémáztam rajta, mint a szexuális szadizmusomon.

Akkoriban életpályamodellként a bennem lévő ösztönös domináns késztetéseket az egoizmussal azonosítottam. Miért is ne tettem volna, hiszen akkortájt ezek a késztetések arra vezettek, hogy (első sorban) kortárs közeben elérjem azt, amit akarok. És persze többé-kevésbé, de időről-időre szembesítettem magam ennek az egoizmusnak a következményeivel is, hogy hogyan hatok ezáltal a környezetemre.

Egész egyszerűen szólva tizenkevés évemmel nagyjából arról kellett döntenem, hogy szabadjára engedem önmagam, és másokon átgázolva köcsög egoista legyek (felvértezve önmagam egynéhány jellemvonással, ami ráillik a domináns férfiakra, vagy mondjuk a pszichopatákra is akár...), és váljak sikeressé, gazdaggá, számítóvá, kígyónyelvűvé, és egyébbé még, mit elősorolni emberes munka lenne... Képes lettem volna rá, sőt, mondhatni erre vitt az utam a magam természete szerint.

De nem akartam erre menni. Nem akartam romokat hátrahagyni - pedig így is hagytam eleget. Inkább megláttam az embereket bánatukban, és láttam azt, hogy értelme van melléjük lépni, amennyire tehetem.

Keményen formáltam magam, hogy ösztönös késztetéseim külvilágkompatibilissé tegyem. A bennem lévő erőt alátámasztásra, és nem elnyomásra kívántam használni. És ehhez mérten formáltam magam. Megtanultam például szégyentelenül bekérdezni oda, ahová általában egy hétköznapi fecsegés során nem illik bekérdezni. Megtanultam hallgatni történeket, a nélkül, hogy görcsösen akarnám beszúrni a saját magamról szóló monológot a másik monológjába. (Jó, a késztetés így is sokszor megvan, és ha elengedem magam, akkor ezt csinálom...) Megtanultam elfogadni, nem ítélkezni, nem undorodni... Itt se teljes a lista.

A párkapcsolataimban is rá kellett jönnöm, hogy hiába tűnt akkoriban úgy, mégsem vagyok isten. Érdemes nem elnyomni a másikat, főleg olyan területeken, amelyekben jobb nálam. És tudatosítanom kellett magamban, hogy ha nem figyelek oda, simán elnyomom a másikat (ez itt, mint rossz tulajdonság szerepel épp, és szemben áll az általam a dominancia irányító jellegéről kialakított képpel...). Meg kellett tanulnom a párkapcsolatokat is helyén kezelni...

Megtanultam egy levegőnél könnyebb kőzetbe, egy Azúrba rejteni a dominanciám, és szeretem, ha nem lóg ki a lóláb. Mert ezt találtam értékes életformának. Mégis mindennel együtt igazi Domnak tartom magam. Ami tök mindegy. Ami ténylegesen számít: igazi Domnak tart Cicamaci is. És ez nekem éppen elég. Azt hiszem, e szexuális szerepet akkor tudhatjuk magunkénak, ha van egy/a Másik, aki ezt szintén elfogadja.

Bár marketing szempontból néha kifizetődő lehet a leegyszerűsített kommunikáció, ha logikusan belegondolunk, elég bajos csak a hétköznapi életben dominánsokat is elismerni dominánsnak. Mert akkor minden bizonnyal üres szakzsargon az, hogy "top". És akkor máris milyen problémás megmagyarázni egy switchet. Nemcsak azt, aki az egyik emberrel szemben dominánsan, a másik emberrel szemben pedig szubként viselkedik, hanem azt meg pláne, aki egy emberrel szemben képes a szerepváltásra. És bár hajlamosak vagyunk olyannak látni az egész világot, ahogy az nekünk szimpatikus, próbáljuk ne feledni, hogy a világ nem igazságokat oszt, hanem igazságokat kínál - és ezen osztoznak az emberek. Hagyjuk meg mások jogát is a boldogságra.

https://www.youtube.com/watch?v=k3QUykHwibA