Kamaszgondok.

Azt hiszem, induláskor bekapcsolva felejtettem a Youtubeom. Amikor belépek a szobába, hangosan üvölt a:
"あの交差点で
みんながもしスキップをして
もしあの街の真ん中で
手をつないで空を見上げたら
もしもあの街のどこかで
チャンスがつかみたいのなら
まだ泣くのには早いよね
ただ前に進むしかないわいやいや".
És nekem még a szomszédok szemébe is bele kell egyszer néznem...
- Mi a héliumgázosított egércingogásos zeneaberráció ez itt? -mentegetőzöm a semminek.
- Ez a kedvenc számom! Nem is zeneaberráció,te Buta! És Kyary Pamyu Pamyu a legmenőbb és legcukibb a világon! Meg a SKE48-ak, te, te, te... Te nagyon buta! - kiabál Eccarv.
Igazán költői pillanat. Már versbe is foglalták:
"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik..."
Basszus. Tényleg arra vagyunk kárhoztatva, hogy szüleink hibáit ismételgessük? Tényleg ilyen hatást tett rájuk is a Tankcsapda meg a Kispál? Mióta Youtubeozik Eccarv? Ki a fene tudta, hogy van kedvenc zenekara? És -istenem most segíts- ki a rák gondolta volna, hogy ilyen szar a zenei ízlése?! Millió kérdés cikázik a fejemben.
Alig két hétre vitte el magával Csillag, és máris kamaszodik?!
- Oh, ne haragudj, nem tudtam, hogy te szereted ezt a khm... kísérleti zenét.
(Azúr szerint a kísérleti zene definíciója: megkísérelsz zenélni, és baromira nem sikerül.)
- Ő a legcukibb, és te nem is ismered Pamyut úgy, mint én. -Válaszolja még mindig háttal, és ferdén felszegett állal.
- Lehet, hogy ő a legcukibb a világon, de te, Kisasszony, egyáltalán nem vagy cuki, amikor ilyen vagy, és ha mérges vagy, akkor sem szabad ilyenek mondani a másiknak. -szólok rá, de most nem csattanón. Most nem lehet, helyre kell hozni a hibát...
Nagyon megváltozott mióta elvitte Csillag. Korábban sosem volt durcás. Sosem haragudott rám. Én is változom Csillag mellett. Nem mondom, hogy Eccarv vagy saját változásom minden rezdülésében tetszik. Én kissé zordabb lettem, kissé karcosabb, domabb dom ruhát hordok annál, mint ami az én méretem lenne. Csak el ne feledjem, hogy ez csupán jelmez, ami alatt én vagyok. Mert még egyszer "belenövök".
És úgy sejtem, változik Csillag is. Egy kicsit kevesebbet kötegszik, egy kicsit tovább simogat. Szeretem, ahogy egymásra hatunk.
-Még sose hallgattunk együtt zenét. Azt hiszem eljött ennek is az ideje. Mit szólnál, ha te megmutatnád a Te zenéidet, és elmondanád, miért szereted őket? És én is megmutatnám az enyéimet, amiket én szeretek, és most én is mesélnék róluk?
- Tényleg szeretnéd? - kérdezi gyanakodva.
- Persze! - Mondom, és épp csak egy kicsit természetellenesen merev a mosolyom. Úristen, csak most ne nézzen a színeimbe, mert végem van.
- Yuppi! - És már ússza is át a légteret, hogy a mellkasomba csapódjon.




Eltelt 3/4 óra. Én úgy gondoltam, hogy mutat egy... egy... dobhártyaszeppukut, aztán én egy zenét. Aztán ő egy kulturkamikázét, már sokkal bizonytalanabbul, aztán én még egy zenét, és boldogan kiállt föl, hogy Papayamamayut egy szar, és ez sokkal jobb zene. Ehhez képest 3/4 órája japán exportmocskot hallgatunk, és én próbálkozom, tényleg próbálkozom...
- "Egy nyú szí, Te!
Egy nyú szí, Te!
Konyicsivá, Mikiegér, Arigató lá-lá-tenyér."

- De nem is ez a szövege! Hanem "shoutai wa daremo shiranai himitsu no hi-ro- akuyaku no you ni shitemo minna wa ne wakatte'ru"

Jézuska. Kérlek, ha még nem késő, hozz egy kibaszott mp3 lejátszót Eccarvnak karácsonyra. Mintegy százötvenezer pótfülhallgatóval, ha tönkre menne az egyik...