Kezdet és vég

Kötődni és elengedni.
Sokszor mintha csak épp ezt a kettőt nem tudnánk.
Nem tudnánk "jól".
Az elején taszítjuk, lökjük sokszor a másikat, félünk a közelségtől, a közelengedéstől, az intimitástól. Indokolatlanul nehezen születik meg a bizalom. Azután, mikor a kapcsolat véget ér, mert a legtöbb kapcsolatnak megvan a maga élete, életszakaszai, csakúgy, mint az embereknek, így a születése és a "halála", vége is, akkor meg nyújtanánk, húznánk, ragaszkodunk a már nem létezőhöz, végtelenné nyújtva a kínokat, rengeteg időt rabolva magunktól és a másiktól.
Máskor meg fejest ugrunk a semmire, a semmibe, belelátunk mindenfélét a másikba, amit nem ígért sosem (csalódás tuti melegágya). Vagy éppen lezárunk semmiségért, félelemből, beidegződésekből, rossz tapasztalatokból valamit, ami javítható, éltethető, sőt szárnyaltatható lenne.

Csak úgy elmélkedtem... most éppen ezen (is).